hALkarika

COACHING A NEVELÉSBEN

2020. november 10. 17:29 - halkarika

avagy a régi szép idők

Az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem az újévi filmmaraton. Az akkori Jugoszláviában az egyik csatornán 72 órán át ment az amerikai akció, western, vígjátékfilmek mentek, megállás nélkül. Anyukám a háttérben sütött, főzött (sokszor voltak nálunk vendégek, hétköznapokon és ünnepnapokon is), és mi édesapámmal ledobtuk magunkat a kanapéra vagy kihúzható matracra és pupillafehéredésig néztük. Néha belealudtunk, néha meguntuk, de együtt néztük.

Mai szemmel nézve ez rettenetes. Nemcsak azért, mert életkoromnak nem megfelelő tartalmat fogyasztottam, hanem azért is, mert ez volt a minőségi idő. Ekkor volt az egyetlen olyan egybefüggő néhány óra/nap, amikor apu csak az enyém volt.

És most jön a csattanó.

Coachként minden helyzetben azt keresem, miként tudom a javamra fordítani, a legjobbat kihozni belőle. Mert a fenti mondatokat lehetne tragikusan is felfogni. Évekig én is így éreztem, hogy nekem mennyire szörnyű, hogy ilyen apukám van.

De egy nyári esemény, jelenet a saját gyerekeimmel rávilágított arra, hogy tulajdonképpen az egész személyiségemet meghatározták ezek az együtt eltöltött filmmaratonok. Méghozzá azért, mert apukám a filmjeleneteket folyamatosan kommentálta. Kinevette az akcióhőst, aki egyszerre húsz emberrel is megküzdött. Kiröhögte Hamupipőkét, hogy ilyen menő ruhában és cipőbe a herceg kegyeit kereste, ahelyett, hogy bulizzon egy jót. Kifigurázta a csöpögős amerikai romkomokat, mondván, élőben egy ilyen srác sosem tudná elcsavarni a csaj fejét.

Akkoriban mindez persze szörnyen idegesített. Volt, hogy összevesztünk rajta, mert hiába kértem, hogy hagyja abba, képtelen volt rá. Ha vicceset mondott nyilván nevettem, de édesapám háttérzajként hangzó kommentálása folyamatosan arra emlékeztetett, hogy ez csak egy film. Nem igazi, nem valós. Pedig én nagyon is beleélem magam a filmbe, sorozatba, velük élek. Átélem a kínjukat, boldogságukat, velük vagyok. Nem hiszem, hogy apunál tudatos döntés volt esetemben, mert esetleg félt attól, hogy beszippant ez a világ, inkább csak ő ilyen volt. Egy bohóc.

Hogy ennek mi köze is a gyerekneveléshez? Azt hiszem az, hogy két lábbal a földön járok. Nincsenek irreális elvárásaim magammal, szeretteimmel és az élettel szemben. Nem gondolom, hogy a saját elégedettségem külső tényezőkön múlik. Nem emelem a pénzt olyan helyre az életemben, ahol a pénzszerzés maga határozza meg a döntéseimet. Természetesen arra nincs bizonyíték, hogy ez csupán ennek az egy momentumnak köszönhető, de ez most azt hiszem nem is fontos. Ami fontos, az az, hogy felismertem az összefüggést, és bár jócskán van olyan, amit felróhatok apámnak, ezért az egyért kifejezetten hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy hittem magamban és a szeretteimben. Hittem abban, hogy ha jószándékkal és szeretettel csinálunk valamit, annak, ha nem is azonnal, de idővel csakis jó kimenetele lehet. Hittem abban, hogy amibe beleteszek energiát, annak lesz eredménye.

Egy szóval hálás vagyok Neked apu, bárhol is vagy, hogy merted vállalni magad, és hülyeségeidet. Amiből azért volt sok. Legalább lesz miről mesélni az unokáidnak.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://halkarika.blog.hu/api/trackback/id/tr4316281002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása