Azt hiszem úgy egy éve hallgattam egy talk showt, ahol Almási Kitti vállalta azt a (szerintem) hálátlan szerepet, hogy tudományos háttérrel felvértezve “magyarázta meg”, hogy miért csináljuk ezt vagy azt a hülyeséget a gyereknevelés kapcsán. És volt egy kulcsmondata, amin azóta is rengeteget tűnődöm.
Azt mondta ugyanis, miután elmesélt egy kellően kellemetlen élethelyzetet a saját lányaival egy plázában, hogy máshogy reagálunk a gyerekeink társadalmilag nem elfogadott megnyilvánulásaira mások előtt és a négy fal között.
Ennek a mondatnak véleményem szerint kétféleképpen van jelentősége:
- sarkított formájában megmagyarázza a fizikai és verbális bántalmazások elterjedését: ezek ugyanis akkor és ott tudnak gyakoribbá válni, ahol nincs közösségi kontroll, ahol a közösség tagjai nem látják egymást, nem látják, hogy ki hogy neveli a gyermekét
- it takes a village - azaz a régi mondás, miszerint egy falura van szüksége a gyermek felneveléséhez teljesen más megvilágítást nyer, ugyanis nem feltétlenül csak az ember sokaságra gondolhattak a megfogalmazók ebben az esetben, hanem arra, hogy a falu árgus szemei előtt a szülő jobban odafigyel arra, hogy miként szól a gyermekére, mikor akad ki, mikor bukkan ki belőle a kialvatlan, türelmetlen, fáradt hisztérika.
Ha pedig tovább gondoljuk, a megoldás mindkét esetre, helyzetre, problémára ugyanott rejlik - a közösségépítésben. Azaz egy erős közösség, egy erős szoc háló nemcsak az apró cseprő ügyek könnyebb elintézését segíti, hanem a gyereknevelés mentális terhét is enyhíti azáltal, hogy bármikor bárkire rá lehet bízni a közösség tagjai közül a gyermeket, illetve azáltal is, hogy egy értékrend mentén gondolkoznak a közösség tagjai, így a problémák megbeszélése is könnyebb.
Ahogyan a nyelvi coachingban sokszor visszatérek az önbizalom témájára, így a life coaching témák boncolása során sokszor kitérek a közösség és az azt meghatározó közös értékrend megfogalmazására. Ez nemcsak nekem vesszőparipám, Michelle Obama első podcast adásában, amelyben férje, Barack Obama volt a vendége, szintén kitérnek erre a kérdésre és ezzel magyarázzák sok modernkori problémát.
Teljes mértékben egyetértek velük. Nehéz ma egy közösséghez tartozni, mert magunknak kell azt kiépíteni, nemcsak úgy léteznek, mint régebben a kártyapartik, templomi kórus, szerda esti foci. Bevallom nem kicsit irigylem a szüleimet, akik 14-15-ig dolgoztak, délután pihentek, majd este vagy elmentek egy előadásra, vagy átjöttek hozzánk vendégek kártyázni, beszélgetni, jókat enni, inni. Manapság ezek a spontán és random összejövetelek szinte kivesztek, mindent be kell a naptárba írni, gondosan megszervezni.
A kamaszok szoc készségeit nemcsak a kütyü akadályozza meg. Mi is nagy gátjai vagyunk annak, hogy tudatosan tudjanak kommunikálni, létezni egy közösségben, hiszen a saját szüleiket is ritkán látják ebben a szerepben, nagyszülőkről nem is beszélve. Következetesképp nem áll rendelkezésükre minta, amit követhetnének.
Félreértés ne essék, semmiképp sem bűntudatot szeretnék kelteni a szülőkben, nagyszülőkben, de egy probléma megoldásához vezető út a probléma beazonosításával kezdődik. Pedagógustársaimmal, szülőtársaimmal folytatott beszélgetéseim során mindig ugyanoda lyukadunk ki - régen mintha könnyebb lett volna. Ha ebből kivesszük a nosztalgikus életérzést, amely megfűszerezi a múltba tekintést, akkor is igaz az a megállapítás, hogy egyszerűbb volt a gyereknevelés, a kapcsolattartás, az egymásra figyelés.
Térjünk hát vissza a falunkba, vagy alakítsuk ki a sajátunkat. Keressünk meg egy létező törzset, és csatlakozzunk hozzá. Vagy aktivizáljuk a saját törzsünket. Együtt tényleg minden könnyebb. Ha van kire számítani, kit felhívni, kitől segítséget kérni. Ezt a mintát mutassuk a fiataloknak, nem pedig azt, hogy az életbe belegebedni kell! Közösségre fel!
Derűs napokat,
Fischer Mónika
