hALkarika

COACHING A NEVELÉSBEN

2020. november 10. 17:29 - halkarika

avagy a régi szép idők

Az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem az újévi filmmaraton. Az akkori Jugoszláviában az egyik csatornán 72 órán át ment az amerikai akció, western, vígjátékfilmek mentek, megállás nélkül. Anyukám a háttérben sütött, főzött (sokszor voltak nálunk vendégek, hétköznapokon és ünnepnapokon is), és mi édesapámmal ledobtuk magunkat a kanapéra vagy kihúzható matracra és pupillafehéredésig néztük. Néha belealudtunk, néha meguntuk, de együtt néztük.

Mai szemmel nézve ez rettenetes. Nemcsak azért, mert életkoromnak nem megfelelő tartalmat fogyasztottam, hanem azért is, mert ez volt a minőségi idő. Ekkor volt az egyetlen olyan egybefüggő néhány óra/nap, amikor apu csak az enyém volt.

És most jön a csattanó.

Coachként minden helyzetben azt keresem, miként tudom a javamra fordítani, a legjobbat kihozni belőle. Mert a fenti mondatokat lehetne tragikusan is felfogni. Évekig én is így éreztem, hogy nekem mennyire szörnyű, hogy ilyen apukám van.

De egy nyári esemény, jelenet a saját gyerekeimmel rávilágított arra, hogy tulajdonképpen az egész személyiségemet meghatározták ezek az együtt eltöltött filmmaratonok. Méghozzá azért, mert apukám a filmjeleneteket folyamatosan kommentálta. Kinevette az akcióhőst, aki egyszerre húsz emberrel is megküzdött. Kiröhögte Hamupipőkét, hogy ilyen menő ruhában és cipőbe a herceg kegyeit kereste, ahelyett, hogy bulizzon egy jót. Kifigurázta a csöpögős amerikai romkomokat, mondván, élőben egy ilyen srác sosem tudná elcsavarni a csaj fejét.

Akkoriban mindez persze szörnyen idegesített. Volt, hogy összevesztünk rajta, mert hiába kértem, hogy hagyja abba, képtelen volt rá. Ha vicceset mondott nyilván nevettem, de édesapám háttérzajként hangzó kommentálása folyamatosan arra emlékeztetett, hogy ez csak egy film. Nem igazi, nem valós. Pedig én nagyon is beleélem magam a filmbe, sorozatba, velük élek. Átélem a kínjukat, boldogságukat, velük vagyok. Nem hiszem, hogy apunál tudatos döntés volt esetemben, mert esetleg félt attól, hogy beszippant ez a világ, inkább csak ő ilyen volt. Egy bohóc.

Hogy ennek mi köze is a gyerekneveléshez? Azt hiszem az, hogy két lábbal a földön járok. Nincsenek irreális elvárásaim magammal, szeretteimmel és az élettel szemben. Nem gondolom, hogy a saját elégedettségem külső tényezőkön múlik. Nem emelem a pénzt olyan helyre az életemben, ahol a pénzszerzés maga határozza meg a döntéseimet. Természetesen arra nincs bizonyíték, hogy ez csupán ennek az egy momentumnak köszönhető, de ez most azt hiszem nem is fontos. Ami fontos, az az, hogy felismertem az összefüggést, és bár jócskán van olyan, amit felróhatok apámnak, ezért az egyért kifejezetten hálás vagyok.

Hálás vagyok, hogy hittem magamban és a szeretteimben. Hittem abban, hogy ha jószándékkal és szeretettel csinálunk valamit, annak, ha nem is azonnal, de idővel csakis jó kimenetele lehet. Hittem abban, hogy amibe beleteszek energiát, annak lesz eredménye.

Egy szóval hálás vagyok Neked apu, bárhol is vagy, hogy merted vállalni magad, és hülyeségeidet. Amiből azért volt sok. Legalább lesz miről mesélni az unokáidnak.

komment

Pedagógus-szülő konfliktuskezelés

2020. november 06. 15:35 - halkarika

Bevezetés

Az iskolai konfliktusok irodalma többnyire a gyermekek közötti, illetve a gyermekek és a pedagógusok közötti összetűzéseket boncolgatja. Pedig manapság, köszönhetően a megváltozott családi, illetve közösségi dinamikának és változó világnézetnek, amelyben a tanár és az iskola szerepe is más megvilágításba került, egyre gyakoribbak a szülő és a pedagógus közötti konfliktusok is. Ezeknek a konfliktusoknak az eredetére, típusára, és természetesen megoldási lehetőségeire hivatott ez a rövid értekezés rávilágítani.

Az iskola mindig is fontos szerepet töltött be a közösség életében. Az iskola adta a gyermek szocializációs hátterét, töltötte be a nevelési-oktatási feladatot. Kimondva, kimondatlanul az iskolai szabályokat meghatározó értékrend és a családok értékrendje nagyban megegyezett. A huszadik és huszonegyedik században azonban ezt az értékrendet alapjaiban megkérdőjeleztük, nem beszélhetünk már nevelési és szocializációs axiómákról. Az individualizáció és a globalizáció pedig tovább árnyalja a képet. Az előbbivel a gyermek a család és a társadalom egyenrangú szereplője lett, miközben az iskolában még mindig a hierarchikus struktúrák alapozzák az intézmény működését. Az utóbbi következtében tapasztalt kulturális és nyelvi sokszínűség még összetettebbé teszi a képletet, hiszen ami az egyik kultúrában elvetendő, a másikban követendő példa lehet. Ami az egyik közösségben kiközösítéshez vezet, a másikban piedesztálra emeléssel jár.

A megváltozott iskolai dinamikához és az egyre gyakoribb konfliktusokhoz hozzájárul az iskola és a tanárok társadalmi és anyagi megbecsülésének hiánya. Annak ellenére, hogy az egyik legfontosabb intézmény egy társadalom életében, az iskola nem kapja meg a kellő támogatást sem állami sem helyi kormányzati szinten, így a tanári közösség összetartásán és leleményességén múlik, hogy a felmerülő infrastrukturális, anyagi, szociális, és egyre gyakrabban a diákok mentális állapotából fakadó nehézségeket miként hidalja át. Egy ilyen alaphelyzet és a kormányzati döntések teljes kiszámíthatatlansága, tetőzve egy esetleges pandémiás helyzettel elképesztő terhet ró a tanárokra, ami nemcsak hamarabbi kiégéshez vezet, hanem a jelenlegi nevelési-oktatási feladataik ellátását is nagyban akadályozza.

Ezzel elérkeztünk egy újabb kulcsponthoz is - a már említett megváltozott világnézet azt is vonja magával, hogy az iskola nevelési szerepe nem tisztázott. Vannak szülők, akik az oktatási rendszertől és ily módon a tanártól várják el azokat a feladatokat is, amelyeket egyébként/eddig családi körben végeztek el. Mások viszont felháborodnak azon, ha az iskola veszi át a nevelés felelősségét a családtól, mondván, a család az a közösség, ahol a gyermek megtanulja az alapvető értékeket és ahol a gyermek szocializálódik. Ekkora végletek mellett nehéz egy arany középúton lavírozni és folyamatos egyensúlyban tartani a szülők iskola, és tanárok felé támasztott elvárásait.

A konfliktusok okai

A tisztázatlan elvárások a konfliktusok egyik leggyakoribb oka. Vannak családok, ahol a szülő azon a véleményen van, hogy az iskola és a tanár alapvető feladata és felelőssége a nevelési és oktatási feladatok ellátása (hiszen az iskola az állami költségvetésből gazdálkodik). A tanár viszont tiltakozik, mondván a nevelés továbbra is a szülők, nagyszülők feladata, mivel csak úgy tudja megfelelően ellátni oktatási feladatait, ha a nevelésre nem kell különös hangsúlyt fektetnie.

Ugyanígy vannak tanárok, akik az iskolát a családi élet kiterjesztésének tekintik, így nagyobb bevonódást várnak el a szülőpártól (hétköznapi szinten, családi és ünnepnapok alkalmával). De fordított esetek is fennállnak, amikor a szülő szeretne részese lenni a gyermeke iskolai életének, a tanár viszont ezt tolakodó viselkedésnek és a munkájába való beavatkozásnak tekinti.

Egy rövid, szülőtársaim és pedagógus ismerőseim körében végzett empirikus kutatásom alátámasztja a nagyobb körben végzett kutatások összegzéseit. A leggyakoribb okokként a szülők ugyanis az eltérő vagy nem jól megfogalmazott elvárásokat, a nem őszinte párbeszédet és a kompetenciahatárok tisztázatlanságát sorolják fel. Ezeket néha tetőzi az információáramlás teljes vagy részleges hiánya, illetve a kommunikációs stílus csiszolatlansága.

Új okokat is említenek a szülők és a tanárok, például az idő hiányát. A szülői értekezletek ugyanis az iskolával kapcsolatos adminisztratív feladatokat hivatottak bemutatni, külön fogadóóra ritkán és nem minden tanárnak van, és akkor is többnyire felszínes a kommunikáció. Más szóval a szülők hiányolják azt, hogy a tanárok valóban megismerjék a gyereküket. Alkalmanként pedig a tanár ismeri jobban a gyermeket, ha a szülő vagy nem lakik a gyermekkel, vagy eltérő nevelési stílus miatt más szempontokra helyezi a hangsúlyt.

Néha ún. makrostrukturális okokból is adódik a konfliktus - az iskolában a tanár van a hierarchia felső szintjén, míg egyéb szempontból (anyagi, társadalmi) a szülő áll a hierarchia tetején. Továbbá, főleg ha az iskola alapítványi, azaz tandíjjal rendelkező, a szülő az iskolára mint piaci szolgáltatóra tekint, azaz úgy gondolja, hogy a tandíj kifizetése cserébe beleszólást kap az iskolai ügyek kezelésébe.

A család és az iskola felépítése is teljesen eltérő. Miközben az iskola sikeres működéséhez szükséges egyfajta hierarchikus berendezés, a család dinamikáját azt támogatja, ha a családtagok egymással egyenrangúságban léteznek. Pedig a pedagógusok és a szülők válaszaiból is az derül ki, hogy a kiváltó okok mögött az rejlik, hogy egymást és a gyermeket sem partnerként tekinti a másik fél, illetve, hogy nem megoldásfókuszban keresi a helyzet megoldását.

A konfliktus fajtái, típusai

Mielőtt megvizsgáljuk a lehetséges megoldásokat, nézzük meg, hogy hogyan határozzuk meg a konfliktust és milyen konfliktustípusokat különböztetünk meg.

Nyelvi eredetét nézve a konfliktus latin eredetű szó és nézeteltérést, nézetkülönbséget, összeütközést, összecsapást, ellentétet jelent. Szekeres Ferencné definíciója szerint a konfliktus olyan ütközés, melynek során igények, szándékok, vágyak, törekvések, érdekek, szükségletek, vélemények, értékek kerülnek szembe egymással.

Konfliktustípusok forrásuk, keletkezésük alapján (Domschitz Mátyás (2001) és Szikulai, Molnár, Hunyadi és Szabóné, 2012 alapján):

  1. Információ hiányából eredő konfliktusok
  • Információhiány, félreinformáltság, az információk eltérő értelmezése, a bizalom hiánya az egyes információkban, különböző nézőpontok a lényeges információkat illetően, az információk eltérő felhasználása az ítéletalkotásban.
  1. A viszonyrendszer konfliktusai
  • Erős negatív érzelmek, félreértések, sztereotípiák, ismétlődő negatív magatartás, rossz hatásfokú kommunikáció.
  1. Strukturális konfliktusok
  • Eltérő helyzetek, eltérő szerepek, felelősség, a földrajzi helyzet eltérései, egyenlőtlen hatalom, hatáskör, a javak egyenlőtlen birtoklása.
  1. Értékkonfliktusok
  • Eltérő értékrendek (jó, rossz, igazságosság stb.), eltérő világnézetek
  1. Érdekkonfliktusok
  • Összeegyeztethetetlen szükségletek, versengés a szűkös erőforrásokért

A megfelelő megoldás kiválasztásához fontos a konfliktus eredetének vizsgálata. Más stratégiát kíván egy érdekkonfliktus és mást egy információhiányból származó összeütközés.

 

Ami azonban minden megoldásnál hasznos, az az értő figyelem, az empátia és nyitottság a másik fél szempontjának megértéséhez. Természetesen az együttműködésre való hajlandóság is fontos, hogy meglegyen mindkét félben, hiszen mindkét fél jól felfogott érdeke, hogy egyezségre jussanak. A hibáztatás, a körülményekre való hivatkozás, a probléma megoldásának elodázása pedig csak újabb konfliktusokat szül és a helyzet elmérgesedéséhez vezet.

Megoldások

No de hogyan lehet akkor egy ilyen komplex helyzetből kihozni a legjobbat és olyan  megoldásra törekedni, ami ráadásul a további konfliktushelyzetek megelőzését szolgálja?

Fontos kihangsúlyoznunk, hogy néhány alapfeltételezésnek érvényesülnie kell ahhoz, hogy az együttműködés hatékony legyen:

  1. a szülő és a tanár is a gyermek javát szolgáló megoldást keresi
  2. a tanár a gyermeket elfogadja, a foglalkozását pedig hivatásnak tekinti, a szülő a tanárt elfogadja és a hivatását elismeri
  3. a szülő elfogadja, hogy a gyermeke egy közösség része, így az őt érintő megoldások csak akkor tekinthetők valódi megoldásnak, ha az osztály vagy csoport egyik másik tagjának az érdekeit sem sérti.

Más szóval a szülő elfogadja és elismeri, hogy a tanár elsődleges célja a közösséget érintő ügyek közösségi szinten való megoldása, elsősorban a közösség érdekeit szem előtt tartva. A tanár viszont elfogadja és elismeri, hogy egy jól működő közösség olyan egyénekből áll, akik a közösségben jól érzik magukat, és nem érzik úgy, hogy érdekeik folyton sérülnek. A tanár inkluzív és nem integratív módon igyekszik közösséget építeni, mert a közösség erejével tudja az egyént is fejleszteni. A szülő pedig ettől elégedett, mert biztonságban tudja a gyermekét, nem fél, hogy egyéni érdekei sérülnek, és látja, hogy a tehetségét kibontakoztatják. Egy erős közösség másik hozadéka az is, hogy a tagjai jól ismerik egymást, így nem merülhetnek fel azok a típusú konfliktusok, amelyeket az egymás nemismeréséből hozott félelem okozza.

Minél nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezik mindkét fél, illetve minél nagyobb empátiával fordulnak egymás felé, annál hatékonyabb és hatásosabb lesz a konfliktushelyzet megoldása. Egy eredményes megoldás pedig az újabb konfliktusok megelőzésére is szolgálhat. “A pedagógus és a szülő partnerkapcsolata, tehát az egyenrangúságon alapuló, egymásra odafigyelő, kölcsönös empátiát tartalmazó viszonya a hatékony nevelés alapfeltételei közé tartozik.” (Szekszárdi Ferencné)

A szülő és a pedagógus már a kapcsolatuk legelején törekszik a kompetenciahatárok tisztázására és a világos kommunikációra. A tanár kifejezi igényét arra, hogy munkáját segítsék a szülők és azt is, ha inkább a gyerekekkel lép szorosabb szövetségre. A tanár egyeztet a szülőkkel nevelési feladatokkal kapcsolatosan. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos egyeztetés tanár és szülő a gyermeket érintő ügyekben kiemelkedő szerepet kap. Fontos az iskolai értékrend világos megfogalmazása.

Legjobb megoldás

Esetleges konfliktus esetén pedig törekedni kell a helyzet konszenzusos megoldására. Egy ilyen megoldásnál a felek beazonosítják azokat az érdekeiket, amelyeket semmiképp sem szeretnék, ha sérüljenek, természetesen a gyermek fő érdekét szem előtt tartva. Egy ilyen win-win helyzetből kikerülve a felek közötti kapcsolat erősödik, és egy következő konfliktus megelőzhető, hiszen a másik fél kompetenciájában és jóindulatában vetett hitünk sem inog meg.

Thomas és Kilmann (Horváth-Szabó, 2002) német pszichológusok egy öttényezős modellt alakítottak ki a konfliktusmegoldások lehetőségeinek bemutatására. Az önérvényesítés és az együttműködés paraméterei alapján létrehozott mátrix szerint ötféle stratégia létezik a konfliktusok megoldására:

(1) A versengő stratégia során a személy az önérvényesítésre összpontosít, győzelemre törekszik. Kialakul a győztes-vesztes dinamika. A győzelemre törekvő célja elérése érdekében minden eszközt felhasznál.

(2) Az alkalmazkodó stratégia során a személy a saját igényeiről lemond és engedi, hogy a másik fél szempontjai kerüljenek előtérbe.

(3) A kompromisszumkereső stratégia célja olyan megoldás létrehozása, amely mindkét fél számára elfogadható, ennek érdekében a résztvevőknek le kell mondaniuk néhány igényükről. Ebben az esetben a konfliktusban lévő felek „félúton” találkoznak. Mindkettő enged valamennyit eredeti elképzeléséből. Bár egyikük igénye sem teljesül maradéktalanul, kapcsolatuk nem romlik.

(4) Az elkerülő stratégia nem keresi a megoldást, ehelyett elodázza a probléma megoldását. A szituációból kimenekülő megoldási mód nem jelenti a konfliktus

megszűnését. Ez a feladás állapota, amikor valamelyik (vagy mindkét) fél úgy érzi, a helyzet reménytelen, nincs megoldás, és ezért nem tesz erőfeszítéseket sem.

(5) A problémamegoldó stratégia alkalmazása során a felek mindkét fél részére elfogadható megoldást keresnek, miközben a hangsúly a résztvevők helyett a probléma kezelésére kerül. A kooperatív konstruktív problémamegoldás azt jelenti, hogy közösen olyan utat keresnek a konfliktusba került személyek, amely mindkettőjük szükségleteinek, törekvéseinek kielégítésére alkalmas. Ez a győztes – győztes megoldás.

Ehhez a megoldási módhoz a szándék mellett nélkülözhetetlen az értő figyelem, az érzések, igények kölcsönös megfogalmazása. Együttes ötletgyűjtés, a mindenki számára megfelelő utak kiválasztása és a megvalósítás jelenti a folyamat különböző állomásait.

A kooperatív konfliktusmegoldáshoz, amely a konfliktusok erőszakmentes kezelését biztosítja, szükségesek bizonyos előfeltételek.

Nyílt kommunikáció - az érzelmek és vélemények őszinte megfogalmazása

Bizalom - szülőként és tanárként is bízunk a másik jószándékában és abban, hogy a gyerek javát szeretné

Elfogadás - annak elfogadása, hogy a másik hol tart a fejlődésben, hol tartanak a kommunikációs és együttműködési készségei, azaz a helyzet elfogadása

Megbecsülés - a szülő részéről a tanár munkájának megbecsülése, a tanár részéről a szülő nevelési döntéseinek a megbecsülése

Nyitottság - mindkét fél nyitottsága az alternatív megoldásokra

Empátia - a szülő megpróbálja magát beleképzelni a tanár helyzetébe, ahol 20-30 különböző szociális és neveltetési gyereket kell koordinálnia

Értő figyelem - amikor megpróbáljuk a másik félre figyelni, ahelyett, hogy a saját válaszunkat fogalmaznánk meg figyelés közben

Önérvényesítés - én-mondatokban való és minél egyértelműbben meg tudjuk fogalmazni az igényeinket

Együttműködés - és az együttműködésre való törekvés

Alternatív megoldás: szakember (mediátor) bevonása

Fontos azonban belátni, ha legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk egymással konszenzusra jutni. Ilyenkor érdemes külső segítséget szakembertől, aki egyrészt nem érintett az ügyben, másrészt pedig rendelkezik azokkal a kompetenciákkal, amelyek segítik az érintett feleket a probléma megoldásához vezető úton.

A kooperatív megoldás egyik, talán legismertebb technikája a mediáció. A mediáció (Lovas Zsuzsa - Herczog Mária definíciója alapján) “speciális kommunikáció a konfliktusban álló felek között, mely kommunikációt egy pártatlan, a konfliktuskezelésben jártas személy, a mediátor irányít. A mediátor feladata, hogy elősegítse a kölcsönösen elfogadható megoldások megtalálását és kidolgozását. A mediátor nem dönt, a döntés joga és felelőssége a résztvevők kezében marad.”

Sok olyan előnye van a mediációnak, melyek iskolai szituációkban is megjelenhetnek. A résztvevők a kölcsönös előnyök elérésére törekszenek, szemben a győztes-vesztes dinamikával. A konfliktusok más megvilágításba kerülnek, ezzel új megoldások elősegítői lehetnek. Ha a mediáció bekerül egy iskola gyakorlatába mindenképpen szemléletváltást eredményez, mely a konfliktusok békésebb, jobb stílusú megoldását részesíti előnyben.

“S ha konszenzus nem is jön létre, arra minden esetben vigyázni lehet, hogy szülő és pedagógus ne váljanak ellenségekké.” (Szekszárdi) Sem az iskola, sem a szülő nincs feljogosítva arra, hogy a gyereket a másik ellen hangolja, a másikról negatívan nyilatkozzon, hiszen ezzel meggátolja a pedagógus munkáját és a szülő tekintélyét is. Ellenkező esetben a gyermek meghasonul, érzi, hogy döntenie kell, és ilyen helyzetbe felelős szülőként és felelős pedagógusként nem hozhatjuk. Mindemellett fontos, hogy a szülő és a tanár együttműködjön még akkor is, ha konfliktusos esetben nem történik megoldás.

Ugyanis annak a módja, ahogyan felnőttként kezeljük a konfliktusos szituációkat nagyban hozzájárul, hogy a gyermekünk, tanítványunk miként fog hasonló helyzetekben helytállni. A példamutatás ebben is, mint minden más helyzetben kulcsfontosságú ahhoz, hogy stabil, kiegyensúlyozott felnőtteket neveljünk, akik egy konfliktusos helyzetet nem erőnlét fitogtatásának fognak tekinteni, hanem egyenrangú partnerek közötti esetleges nézeteltérésnek, amely egyben remek lehetőség is arra, hogy a meglévő szabályokat átbeszéljék, megvizsgálják, és esetleg átfogalmazzák annak érdekében, hogy a közösség minden tagja egyenértékűnek érezze magát.

 

 

komment

Hitünk repít a céljaink felé

2020. október 07. 11:57 - halkarika

Repülő halak a pályán, avagy mit akarunk a hALkarikával?

Nagyon fontos, amikor emberek úgy döntenek, hogy közösen szeretnének csinálni valamit, akkor legyen hasonló hitviláguk és legyenek azonos céljaik is. Minden jól működő kapcsolatnak ezek a fontos alapkövei. 

Mi most leírjuk miben hiszünk és mi a célunk a hALkarikával. Itt lentebb, majd a fotó után el is olvasható.

Olvasás után talán úgy tűnhet, hogy nem is hasonlít a két hit és cél? Talán így leírva tényleg nem. De bármelyiket írhatta bármelyikünk. A nézőpont más, a többi ugyanaz. Ezért nem is fontos odaírni a nevünket. 

 

uj_k03a1316.jpg

Egyikünk hite:

Hiszem azt, hogy a coaching a megfelelő módszer(tan), hozzáállás az önbizalom növelésére. A growth mindset elsajátítása elengedhetetlen a mai bizonytalan VUCA világban, amely feltételez egy alap készségkészletet, de sokkal fontosabb, hogy a fiatalok tudjanak fejlődni. Tudják azt, kitől kell segítséget kérni, ha elakadnak. Kire tudnak támaszkodni, ha csak ventillálni van kedvük, és kire, ha konkrét megoldásokra szomjaznak. 


És a célja:

Megmutatni a gyerekeknek, kamaszoknak, fiatal felnőtteknek, hogy mindenre képesek, ha hisznek önmagukban. Nem a magabiztosságra gondolok, mint olyanra, hanem az önmagukba vetett hitre. Fontos, hogy elhiggyék magukról, hogy meg tudják tanulni, meg tudják csinálni, és azt is, hogy elég jók! Bármi is az, amit választottak maguknak, mint szakmát, munkát, hivatást. 

Másikunk hite:

Mérnöki beállítottságú, műszaki egyetemen pallérozott, szervezetfejlesztő-coach vagyok. Mindig érteni akarom azt, amivel szembeállok. Tudom, mindennek oka van. De, amiben igazán hiszek, hogy mindennek van megoldása. Akár úgy is, hogy az okok nem annyira fontosak. Mert az idő korlátolt, ahogy az energiánk is véges. Foglalkozzunk azzal, ami segít céljaink elérésében. Ha a múlt kutatása pillanatnyilag nem szolgál minket, hát ne kutassuk!

És a célja:

Az, hogy segítsek másoknak olyan kompetenciákat elsajátítani, melyek segítségével hidakat lehet építeni generációk közt és generációkon belül. A hidakon az emberek újra eljuthatnak egymáshoz, tudnak kapcsolódni a másikhoz és a harmonikus élet könnyebben elérhető lesz mindenki számára. Ambiciózus tervnek tűnik? Én is az vagyok..

Fontos, hogy nem az én tudásom és véleményem lesz az építőanyag a hidakhoz. Akikben megvan a közelítésre az igény, azoknak képesek nélkülem is hidat építeni. Én leszek a munkafelügyelő, de a mesterek Ti vagytok!

  
Hisszük azt is, hogy nem csak mi gondolkodunk így. 

Csodás napokat kívánunk: Móni és Anita

komment

Csak ússz és evezz

2020. október 07. 11:57 - halkarika

A hullámos időkre

A Duna mellett nőttem fel. Szinte minden pozitív, megerősítő, támogató érzés a folyóhoz köt 2 éves koromtól 18 éves koromig. Ha most tanácsot adhatnék gyermek és fiatal felnőtt önmagamnak, ezt mondanám: Drágám! Csak ússz és evezz! Sose állj meg, legyen célod, higgy magadban és ne csüggedj! Ha fáradsz, keress erős fűzfákat a partközelben egy kis kikönyökölésre, vagy stabil csónakokat a nyílt vízen. Mindig lesz aki segít! A végén pedig megtalálod majd a Te partodat!
nevtelen_terv.jpgAkkor sem volt másképp ez a gyereknevelés ügy! Minta után neveltek a szülők, ahogy ma is. A környezet változik csak sokkal gyorsabban. Manapság a szülői minták már akkor elavultnak számítanak, amikor a gyerekek megszületnek! A mai szülőknek nincsenek modern eszközeik. Kőbunkóval pedig nem könnyű finomműszerésznek lenni, határidőre. 

Mit lehet tenni? Mi a jó? Kérdezzük meg őket! A gyerekeket. Beszélgessünk velük és mi szülők, egymással. A gyerekek ismerik a mai viszonyokat. Parádésan élnek ebben az eszeveszett száguldásban. Pontosan tudják, hogy a mai világban hogyan lehet boldogulni. Az ő tudásuk és a mi tapasztalatunk a kulcs.

Mára a folyó gyorsfolyású lett. A gyerekek fantasztikusan úsznak, de sok-sok fára és csónakra van szükségük, hogy biztonságban elérjék a céljukat és megtalálják a helyüket. Több az örvény, a kiálló szikla is veszélyesebb ekkora sebesség mellett. Az úszó felületesebben látja meg a táj szépségeit is, úgy érzi nincs ideje, vagy fél lelassítani. Mutassuk meg nekik, hogy érdemes néha lentebb kapcsolni. 

Vannak módszerek, melyekkel nagyon egyszerűen el lehet kezdeni a kommunikálást hagyományosan szembenálló területek közt. A tizenévesek és a fiatal felnőttek csoportjai klasszikusan tudnak korosztályon belül és kívül is ellenállni, ellenkezni, érvelni, eltolni, kivetni, kritizálni, leszólni és megszólni. Amíg van tényleges és igazi érvrendszer, válasz a miértre, addig mondhatjuk: ez van! Amikor viszont elfogynak a szavak, az érvek, csak a közöny, a csend, a távolság és az idegen érzés létezik. 

Pedig nincs más dolgunk, csak kommunikálni! Új csatornákat kipróbálni! Új lendületet vinni az életünkbe! Úszni és evezni. 

Szeretettel,

Körmendi Anita

komment
Címkék: Hitvallás

Közösségre fel!

2020. október 06. 14:42 - halkarika

A közös értékrend és a közösségépítés

Azt hiszem úgy egy éve hallgattam egy talk showt, ahol Almási Kitti vállalta azt a (szerintem) hálátlan szerepet, hogy tudományos háttérrel felvértezve “magyarázta meg”, hogy miért csináljuk ezt vagy azt a hülyeséget a gyereknevelés kapcsán. És volt egy kulcsmondata, amin azóta is rengeteget tűnődöm.

Azt mondta ugyanis, miután elmesélt egy kellően kellemetlen élethelyzetet a saját lányaival egy plázában, hogy máshogy reagálunk a gyerekeink társadalmilag nem elfogadott megnyilvánulásaira mások előtt és a négy fal között.

Ennek a mondatnak véleményem szerint kétféleképpen van jelentősége:

  1. sarkított formájában megmagyarázza a fizikai és verbális bántalmazások elterjedését: ezek ugyanis akkor és ott tudnak gyakoribbá válni, ahol nincs közösségi kontroll, ahol  a közösség tagjai nem látják egymást, nem látják, hogy ki hogy neveli a gyermekét
  2. it takes a village - azaz a régi mondás, miszerint egy falura van szüksége a gyermek felneveléséhez teljesen más megvilágítást nyer, ugyanis nem feltétlenül csak az ember sokaságra gondolhattak a megfogalmazók ebben az esetben, hanem arra, hogy a falu árgus szemei előtt a szülő jobban odafigyel arra, hogy miként szól a gyermekére, mikor akad ki, mikor bukkan ki belőle a kialvatlan, türelmetlen, fáradt hisztérika.

Ha pedig tovább gondoljuk, a megoldás mindkét esetre, helyzetre, problémára ugyanott rejlik - a közösségépítésben. Azaz egy erős közösség, egy erős szoc háló nemcsak az apró cseprő ügyek könnyebb elintézését segíti, hanem a gyereknevelés mentális terhét is enyhíti azáltal, hogy bármikor bárkire rá lehet bízni a közösség tagjai közül a gyermeket, illetve azáltal is, hogy egy értékrend mentén gondolkoznak a közösség tagjai, így a problémák megbeszélése is könnyebb.

Ahogyan a nyelvi coachingban sokszor visszatérek az önbizalom témájára, így a life coaching témák boncolása során sokszor kitérek a közösség és az azt meghatározó közös értékrend megfogalmazására. Ez nemcsak nekem vesszőparipám, Michelle Obama első podcast adásában, amelyben férje, Barack Obama volt a vendége, szintén kitérnek erre a kérdésre és ezzel magyarázzák sok modernkori problémát.

Teljes mértékben egyetértek velük. Nehéz ma egy közösséghez tartozni, mert magunknak kell azt kiépíteni, nemcsak úgy léteznek, mint régebben a kártyapartik, templomi kórus, szerda esti foci. Bevallom nem kicsit irigylem a szüleimet, akik 14-15-ig dolgoztak, délután pihentek, majd este vagy elmentek egy előadásra, vagy átjöttek hozzánk vendégek kártyázni, beszélgetni, jókat enni, inni. Manapság ezek a spontán és random összejövetelek szinte kivesztek, mindent be kell a naptárba írni, gondosan megszervezni.

A kamaszok szoc készségeit nemcsak a kütyü akadályozza meg. Mi is nagy gátjai vagyunk annak, hogy tudatosan tudjanak kommunikálni, létezni egy közösségben, hiszen a saját szüleiket is ritkán látják ebben a szerepben, nagyszülőkről nem is beszélve. Következetesképp nem áll rendelkezésükre minta, amit követhetnének.

Félreértés ne essék, semmiképp sem bűntudatot szeretnék kelteni a szülőkben, nagyszülőkben, de egy probléma megoldásához vezető út a probléma beazonosításával kezdődik. Pedagógustársaimmal, szülőtársaimmal folytatott beszélgetéseim során mindig ugyanoda lyukadunk ki - régen mintha könnyebb lett volna. Ha ebből kivesszük a nosztalgikus életérzést, amely megfűszerezi a múltba tekintést, akkor is igaz az a megállapítás, hogy egyszerűbb volt a gyereknevelés, a kapcsolattartás, az egymásra figyelés.

Térjünk hát vissza a falunkba, vagy alakítsuk ki a sajátunkat. Keressünk meg egy létező törzset, és csatlakozzunk hozzá. Vagy aktivizáljuk a saját törzsünket. Együtt tényleg minden könnyebb. Ha van kire számítani, kit felhívni, kitől segítséget kérni. Ezt a mintát mutassuk a fiataloknak, nem pedig azt, hogy az életbe belegebedni kell! Közösségre fel!

Derűs napokat,

Fischer Mónika

 

komment

Hogy ne nézzetek úgy, mint hal a szatyorban

2020. október 01. 12:20 - Körmendi Anita

Pár szó a halkarikáról

logo1.png

Mi ez?

Egy szerelemprojekt, amely a kamaszokról, fiatalokról és fiatal felnőttekről szól. Pontosabban nemcsak nekik, hanem róluk is - egy módszertant, egy világnézetet, egy rálátást igyekszünk átadni, amellyel több önbizalmuk lesz, könnyebben hoznak döntéseket és a közösségeik is megerősödnek, hogy még erősebb hálót képezzenek, amely megtartja őket. 

A projekt komplex, összetevői egy podcast, egy blog és egy több alkalmas csoportos coaching folyamat.

A podcast célközönsége a kamaszok, fiatalok szülei, benne arra ösztönözzük őket, hogy közösen gondolkodjunk a fiatalok jelenéről és jövőjéről.

A blogban szakmai cikkek és könyvek összefoglalóit találjátok, illetve élethelyzeteket coach szemmel nézve.

A projekt magja és kiindulópontja pedig egy csoportos coaching módszertan. Az akciótanulás az esetfeldolgozás lehetséges módja, amellyel a kamaszoknak, fiataloknak és fiatal felnőtteknek egy olyan eszközt adunk a kezükbe, amellyel később önállóan is meg tudják oldani a problémáikat, dilemmáikat.

Miért pont ez a korcsoport?

Mert úgy gondoljuk, hogy ők kapják a legkevesebb eszközt ahhoz, hogy ebben a VUCA világban ellavírozzanak, miközben rájuk várnak a legnagyobb kihívások a jövőben.

Fontos hidat építeni a generációk között, hiszen a jelen kamaszai rendelkeznek olyan készségekkel, amelyeket mi, negyvenesek már lehet, hogy elsajátítani sem tudunk, ugyanakkor mi rendelkezünk olyan szociális készségekkel, és a felmenőink pedig olyan életbölcsességgel, amelyre a kamaszoknak és fiatal felnőtteknek szükségük van/lesz ebben az eldigitalizálódott világban. Ha a rohanó, információdömpinggel teli életük nem lenne elég, ráadásnak a megváltozott családi dinamika is kihat a kamaszok biztonságérzetére, máshol keresnek mintát, mankót, kapaszkodókat.

Nagyon fontosnak tartjuk, hogy új szemszögből mutassuk meg a fiataloknak a közösség erejét. A megszokotthoz képest, egy másfajta reflektorral világítsunk rá együtt a közösségépítés szükségére és előnyeire. Támogatnunk kell őket értékes kapcsolatok felfedezésében és a meglévő kapcsolataik menedzselésében.

Milyen tudást szereznek közben?

Az AL csoportos coaching üléseket soft skill (puha készség) tréningek követik, amelyekkel a fiatalok kilépését segítjük a felnőttek világába. Ugyanis a negyedik ipari forradalom következményeit még nem tapasztaltuk meg teljes mértékben. Az előrejelzések szerint 2030-ra (tíz év múlva!) a jelenlegi munkahelyek, foglalkozások jelentős része eltűnik, átalakul. Ez a változás, nem csak a fizikai munkát végzőket érinti, hanem például a jogászokat, könyvelőket is. A mesterséges intelligencia és a robotok térhódítása, azaz az automatizáció következtében a mostani “tíz óvodásból hat olyan munkakörben fog dolgozni, ami ma még nem létezik” (Nemes Orsolya és a Milestone kutatása, 2018. májusi cikkben összegezve).

Fontos betölteni az űrt, amely jelenleg tátong az oktatási rendszer által nyújtott, és a munkaadók által elvárt készségek terén. Egyes kutatók viselkedési készségeknek is nevezik őket, hiszen nemcsak olyan kompetenciák tartoznak ide, mint a csapatszellem, kritikus és kreatív gondolkodás, hanem kapcsolatépítés, világos kommunikáció és elszámoltathatóság. Mindezen készségek alapja a megfelelő önismeret és integritás kialakítása, a belső “miért” megtalálása, mert ezek alapozzák meg a fiatalok későbbi döntéseit.

Minden hónapban egy-egy készség kerül porondra, körbejárjuk, hogy miért fontos az életben és miért a munkában, hol és hogyan lehet elsajátítani. A különböző skillek közötti kapcsolatot is boncolgatjuk, miként erősíti az egyik a másikat, illetve melyiknek melyik életszakaszban van prioritása.

Hisszük, hogy a készségek közös (szülők, tanárok, fiatalok) építésével erősödik a generációk közötti bizalom. Ha van bizalom és megértés, van szeretet, ha van szeretet, minden akadály könnyebben legyőzhető. Segítsünk egymásnak és a fiataloknak megtalálni azokat a közös nevezőket, amire építve egy szebb, élhetőbb jövőt alkotunk meg együtt.

Fischer Mónika és Körmendi Anita

 

komment
süti beállítások módosítása