Bevezetés

Az iskolai konfliktusok irodalma többnyire a gyermekek közötti, illetve a gyermekek és a pedagógusok közötti összetűzéseket boncolgatja. Pedig manapság, köszönhetően a megváltozott családi, illetve közösségi dinamikának és változó világnézetnek, amelyben a tanár és az iskola szerepe is más megvilágításba került, egyre gyakoribbak a szülő és a pedagógus közötti konfliktusok is. Ezeknek a konfliktusoknak az eredetére, típusára, és természetesen megoldási lehetőségeire hivatott ez a rövid értekezés rávilágítani.

Az iskola mindig is fontos szerepet töltött be a közösség életében. Az iskola adta a gyermek szocializációs hátterét, töltötte be a nevelési-oktatási feladatot. Kimondva, kimondatlanul az iskolai szabályokat meghatározó értékrend és a családok értékrendje nagyban megegyezett. A huszadik és huszonegyedik században azonban ezt az értékrendet alapjaiban megkérdőjeleztük, nem beszélhetünk már nevelési és szocializációs axiómákról. Az individualizáció és a globalizáció pedig tovább árnyalja a képet. Az előbbivel a gyermek a család és a társadalom egyenrangú szereplője lett, miközben az iskolában még mindig a hierarchikus struktúrák alapozzák az intézmény működését. Az utóbbi következtében tapasztalt kulturális és nyelvi sokszínűség még összetettebbé teszi a képletet, hiszen ami az egyik kultúrában elvetendő, a másikban követendő példa lehet. Ami az egyik közösségben kiközösítéshez vezet, a másikban piedesztálra emeléssel jár.

A megváltozott iskolai dinamikához és az egyre gyakoribb konfliktusokhoz hozzájárul az iskola és a tanárok társadalmi és anyagi megbecsülésének hiánya. Annak ellenére, hogy az egyik legfontosabb intézmény egy társadalom életében, az iskola nem kapja meg a kellő támogatást sem állami sem helyi kormányzati szinten, így a tanári közösség összetartásán és leleményességén múlik, hogy a felmerülő infrastrukturális, anyagi, szociális, és egyre gyakrabban a diákok mentális állapotából fakadó nehézségeket miként hidalja át. Egy ilyen alaphelyzet és a kormányzati döntések teljes kiszámíthatatlansága, tetőzve egy esetleges pandémiás helyzettel elképesztő terhet ró a tanárokra, ami nemcsak hamarabbi kiégéshez vezet, hanem a jelenlegi nevelési-oktatási feladataik ellátását is nagyban akadályozza.

Ezzel elérkeztünk egy újabb kulcsponthoz is - a már említett megváltozott világnézet azt is vonja magával, hogy az iskola nevelési szerepe nem tisztázott. Vannak szülők, akik az oktatási rendszertől és ily módon a tanártól várják el azokat a feladatokat is, amelyeket egyébként/eddig családi körben végeztek el. Mások viszont felháborodnak azon, ha az iskola veszi át a nevelés felelősségét a családtól, mondván, a család az a közösség, ahol a gyermek megtanulja az alapvető értékeket és ahol a gyermek szocializálódik. Ekkora végletek mellett nehéz egy arany középúton lavírozni és folyamatos egyensúlyban tartani a szülők iskola, és tanárok felé támasztott elvárásait.

A konfliktusok okai

A tisztázatlan elvárások a konfliktusok egyik leggyakoribb oka. Vannak családok, ahol a szülő azon a véleményen van, hogy az iskola és a tanár alapvető feladata és felelőssége a nevelési és oktatási feladatok ellátása (hiszen az iskola az állami költségvetésből gazdálkodik). A tanár viszont tiltakozik, mondván a nevelés továbbra is a szülők, nagyszülők feladata, mivel csak úgy tudja megfelelően ellátni oktatási feladatait, ha a nevelésre nem kell különös hangsúlyt fektetnie.

Ugyanígy vannak tanárok, akik az iskolát a családi élet kiterjesztésének tekintik, így nagyobb bevonódást várnak el a szülőpártól (hétköznapi szinten, családi és ünnepnapok alkalmával). De fordított esetek is fennállnak, amikor a szülő szeretne részese lenni a gyermeke iskolai életének, a tanár viszont ezt tolakodó viselkedésnek és a munkájába való beavatkozásnak tekinti.

Egy rövid, szülőtársaim és pedagógus ismerőseim körében végzett empirikus kutatásom alátámasztja a nagyobb körben végzett kutatások összegzéseit. A leggyakoribb okokként a szülők ugyanis az eltérő vagy nem jól megfogalmazott elvárásokat, a nem őszinte párbeszédet és a kompetenciahatárok tisztázatlanságát sorolják fel. Ezeket néha tetőzi az információáramlás teljes vagy részleges hiánya, illetve a kommunikációs stílus csiszolatlansága.

Új okokat is említenek a szülők és a tanárok, például az idő hiányát. A szülői értekezletek ugyanis az iskolával kapcsolatos adminisztratív feladatokat hivatottak bemutatni, külön fogadóóra ritkán és nem minden tanárnak van, és akkor is többnyire felszínes a kommunikáció. Más szóval a szülők hiányolják azt, hogy a tanárok valóban megismerjék a gyereküket. Alkalmanként pedig a tanár ismeri jobban a gyermeket, ha a szülő vagy nem lakik a gyermekkel, vagy eltérő nevelési stílus miatt más szempontokra helyezi a hangsúlyt.

Néha ún. makrostrukturális okokból is adódik a konfliktus - az iskolában a tanár van a hierarchia felső szintjén, míg egyéb szempontból (anyagi, társadalmi) a szülő áll a hierarchia tetején. Továbbá, főleg ha az iskola alapítványi, azaz tandíjjal rendelkező, a szülő az iskolára mint piaci szolgáltatóra tekint, azaz úgy gondolja, hogy a tandíj kifizetése cserébe beleszólást kap az iskolai ügyek kezelésébe.

A család és az iskola felépítése is teljesen eltérő. Miközben az iskola sikeres működéséhez szükséges egyfajta hierarchikus berendezés, a család dinamikáját azt támogatja, ha a családtagok egymással egyenrangúságban léteznek. Pedig a pedagógusok és a szülők válaszaiból is az derül ki, hogy a kiváltó okok mögött az rejlik, hogy egymást és a gyermeket sem partnerként tekinti a másik fél, illetve, hogy nem megoldásfókuszban keresi a helyzet megoldását.

A konfliktus fajtái, típusai

Mielőtt megvizsgáljuk a lehetséges megoldásokat, nézzük meg, hogy hogyan határozzuk meg a konfliktust és milyen konfliktustípusokat különböztetünk meg.

Nyelvi eredetét nézve a konfliktus latin eredetű szó és nézeteltérést, nézetkülönbséget, összeütközést, összecsapást, ellentétet jelent. Szekeres Ferencné definíciója szerint a konfliktus olyan ütközés, melynek során igények, szándékok, vágyak, törekvések, érdekek, szükségletek, vélemények, értékek kerülnek szembe egymással.

Konfliktustípusok forrásuk, keletkezésük alapján (Domschitz Mátyás (2001) és Szikulai, Molnár, Hunyadi és Szabóné, 2012 alapján):

1. Információ hiányából eredő konfliktusok

• Információhiány, félreinformáltság, az információk eltérő értelmezése, a bizalom hiánya az egyes információkban, különböző nézőpontok a lényeges információkat illetően, az információk eltérő felhasználása az ítéletalkotásban.

2. A viszonyrendszer konfliktusai

• Erős negatív érzelmek, félreértések, sztereotípiák, ismétlődő negatív magatartás, rossz hatásfokú kommunikáció.

3. Strukturális konfliktusok

• Eltérő helyzetek, eltérő szerepek, felelősség, a földrajzi helyzet eltérései, egyenlőtlen hatalom, hatáskör, a javak egyenlőtlen birtoklása.

4. Értékkonfliktusok

• Eltérő értékrendek (jó, rossz, igazságosság stb.), eltérő világnézetek

5. Érdekkonfliktusok

• Összeegyeztethetetlen szükségletek, versengés a szűkös erőforrásokért

A megfelelő megoldás kiválasztásához fontos a konfliktus eredetének vizsgálata. Más stratégiát kíván egy érdekkonfliktus és mást egy információhiányból származó összeütközés.

Ami azonban minden megoldásnál hasznos, az az értő figyelem, az empátia és nyitottság a másik fél szempontjának megértéséhez. Természetesen az együttműködésre való hajlandóság is fontos, hogy meglegyen mindkét félben, hiszen mindkét fél jól felfogott érdeke, hogy egyezségre jussanak. A hibáztatás, a körülményekre való hivatkozás, a probléma megoldásának elodázása pedig csak újabb konfliktusokat szül és a helyzet elmérgesedéséhez vezet.

Megoldások

No de hogyan lehet akkor egy ilyen komplex helyzetből kihozni a legjobbat és olyan  megoldásra törekedni, ami ráadásul a további konfliktushelyzetek megelőzését szolgálja?

Fontos kihangsúlyoznunk, hogy néhány alapfeltételezésnek érvényesülnie kell ahhoz, hogy az együttműködés hatékony legyen:

1. a szülő és a tanár is a gyermek javát szolgáló megoldást keresi
2. a tanár a gyermeket elfogadja, a foglalkozását pedig hivatásnak tekinti, a szülő a tanárt elfogadja és a hivatását elismeri
3. a szülő elfogadja, hogy a gyermeke egy közösség része, így az őt érintő megoldások csak akkor tekinthetők valódi megoldásnak, ha az osztály vagy csoport egyik másik tagjának az érdekeit sem sérti.

Más szóval a szülő elfogadja és elismeri, hogy a tanár elsődleges célja a közösséget érintő ügyek közösségi szinten való megoldása, elsősorban a közösség érdekeit szem előtt tartva. A tanár viszont elfogadja és elismeri, hogy egy jól működő közösség olyan egyénekből áll, akik a közösségben jól érzik magukat, és nem érzik úgy, hogy érdekeik folyton sérülnek. A tanár inkluzív és nem integratív módon igyekszik közösséget építeni, mert a közösség erejével tudja az egyént is fejleszteni. A szülő pedig ettől elégedett, mert biztonságban tudja a gyermekét, nem fél, hogy egyéni érdekei sérülnek, és látja, hogy a tehetségét kibontakoztatják. Egy erős közösség másik hozadéka az is, hogy a tagjai jól ismerik egymást, így nem merülhetnek fel azok a típusú konfliktusok, amelyeket az egymás nemismeréséből hozott félelem okozza.

Minél nagyobb érzelmi intelligenciával rendelkezik mindkét fél, illetve minél nagyobb empátiával fordulnak egymás felé, annál hatékonyabb és hatásosabb lesz a konfliktushelyzet megoldása. Egy eredményes megoldás pedig az újabb konfliktusok megelőzésére is szolgálhat. “A pedagógus és a szülő partnerkapcsolata, tehát az egyenrangúságon alapuló, egymásra odafigyelő, kölcsönös empátiát tartalmazó viszonya a hatékony nevelés alapfeltételei közé tartozik.” (Szekszárdi Ferencné)

A szülő és a pedagógus már a kapcsolatuk legelején törekszik a kompetenciahatárok tisztázására és a világos kommunikációra. A tanár kifejezi igényét arra, hogy munkáját segítsék a szülők és azt is, ha inkább a gyerekekkel lép szorosabb szövetségre. A tanár egyeztet a szülőkkel nevelési feladatokkal kapcsolatosan. Ez azt jelenti, hogy a folyamatos egyeztetés tanár és szülő a gyermeket érintő ügyekben kiemelkedő szerepet kap. Fontos az iskolai értékrend világos megfogalmazása.

Legjobb megoldás

Esetleges konfliktus esetén pedig törekedni kell a helyzet konszenzusos megoldására. Egy ilyen megoldásnál a felek beazonosítják azokat az érdekeiket, amelyeket semmiképp sem szeretnék, ha sérüljenek, természetesen a gyermek fő érdekét szem előtt tartva. Egy ilyen win-win helyzetből kikerülve a felek közötti kapcsolat erősödik, és egy következő konfliktus megelőzhető, hiszen a másik fél kompetenciájában és jóindulatában vetett hitünk sem inog meg.

Thomas és Kilmann (Horváth-Szabó, 2002) német pszichológusok egy öttényezős modellt alakítottak ki a konfliktusmegoldások lehetőségeinek bemutatására. Az önérvényesítés és az együttműködés paraméterei alapján létrehozott mátrix szerint ötféle stratégia létezik a konfliktusok megoldására:

(1) A versengő stratégia során a személy az önérvényesítésre összpontosít, győzelemre törekszik. Kialakul a győztes-vesztes dinamika. A győzelemre törekvő célja elérése érdekében minden eszközt felhasznál.

(2) Az alkalmazkodó stratégia során a személy a saját igényeiről lemond és engedi, hogy a másik fél szempontjai kerüljenek előtérbe.

(3) A kompromisszumkereső stratégia célja olyan megoldás létrehozása, amely mindkét fél számára elfogadható, ennek érdekében a résztvevőknek le kell mondaniuk néhány igényükről. Ebben az esetben a konfliktusban lévő felek „félúton” találkoznak. Mindkettő enged valamennyit eredeti elképzeléséből. Bár egyikük igénye sem teljesül maradéktalanul, kapcsolatuk nem romlik.

(4) Az elkerülő stratégia nem keresi a megoldást, ehelyett elodázza a probléma megoldását. A szituációból kimenekülő megoldási mód nem jelenti a konfliktus

megszűnését. Ez a feladás állapota, amikor valamelyik (vagy mindkét) fél úgy érzi, a helyzet reménytelen, nincs megoldás, és ezért nem tesz erőfeszítéseket sem.

(5) A problémamegoldó stratégia alkalmazása során a felek mindkét fél részére elfogadható megoldást keresnek, miközben a hangsúly a résztvevők helyett a probléma kezelésére kerül. A kooperatív konstruktív problémamegoldás azt jelenti, hogy közösen olyan utat keresnek a konfliktusba került személyek, amely mindkettőjük szükségleteinek, törekvéseinek kielégítésére alkalmas. Ez a győztes – győztes megoldás.

Ehhez a megoldási módhoz a szándék mellett nélkülözhetetlen az értő figyelem, az érzések, igények kölcsönös megfogalmazása. Együttes ötletgyűjtés, a mindenki számára megfelelő utak kiválasztása és a megvalósítás jelenti a folyamat különböző állomásait.

A kooperatív konfliktusmegoldáshoz, amely a konfliktusok erőszakmentes kezelését biztosítja, szükségesek bizonyos előfeltételek.

Nyílt kommunikáció - az érzelmek és vélemények őszinte megfogalmazása

Bizalom - szülőként és tanárként is bízunk a másik jószándékában és abban, hogy a gyerek javát szeretné

Elfogadás - annak elfogadása, hogy a másik hol tart a fejlődésben, hol tartanak a kommunikációs és együttműködési készségei, azaz a helyzet elfogadása

Megbecsülés - a szülő részéről a tanár munkájának megbecsülése, a tanár részéről a szülő nevelési döntéseinek a megbecsülése

Nyitottság - mindkét fél nyitottsága az alternatív megoldásokra

Empátia - a szülő megpróbálja magát beleképzelni a tanár helyzetébe, ahol 20-30 különböző szociális és neveltetési gyereket kell koordinálnia

Értő figyelem - amikor megpróbáljuk a másik félre figyelni, ahelyett, hogy a saját válaszunkat fogalmaznánk meg figyelés közben

Önérvényesítés - én-mondatokban való és minél egyértelműbben meg tudjuk fogalmazni az igényeinket

Együttműködés - és az együttműködésre való törekvés

Alternatív megoldás: szakember (mediátor) bevonása

Fontos azonban belátni, ha legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudunk egymással konszenzusra jutni. Ilyenkor érdemes külső segítséget szakembertől, aki egyrészt nem érintett az ügyben, másrészt pedig rendelkezik azokkal a kompetenciákkal, amelyek segítik az érintett feleket a probléma megoldásához vezető úton.

A kooperatív megoldás egyik, talán legismertebb technikája a mediáció. A mediáció (Lovas Zsuzsa - Herczog Mária definíciója alapján) “speciális kommunikáció a konfliktusban álló felek között, mely kommunikációt egy pártatlan, a konfliktuskezelésben jártas személy, a mediátor irányít. A mediátor feladata, hogy elősegítse a kölcsönösen elfogadható megoldások megtalálását és kidolgozását. A mediátor nem dönt, a döntés joga és felelőssége a résztvevők kezében marad.”

Sok olyan előnye van a mediációnak, melyek iskolai szituációkban is megjelenhetnek. A résztvevők a kölcsönös előnyök elérésére törekszenek, szemben a győztes-vesztes dinamikával. A konfliktusok más megvilágításba kerülnek, ezzel új megoldások elősegítői lehetnek. Ha a mediáció bekerül egy iskola gyakorlatába mindenképpen szemléletváltást eredményez, mely a konfliktusok békésebb, jobb stílusú megoldását részesíti előnyben.

“S ha konszenzus nem is jön létre, arra minden esetben vigyázni lehet, hogy szülő és pedagógus ne váljanak ellenségekké.” (Szekszárdi) Sem az iskola, sem a szülő nincs feljogosítva arra, hogy a gyereket a másik ellen hangolja, a másikról negatívan nyilatkozzon, hiszen ezzel meggátolja a pedagógus munkáját és a szülő tekintélyét is. Ellenkező esetben a gyermek meghasonul, érzi, hogy döntenie kell, és ilyen helyzetbe felelős szülőként és felelős pedagógusként nem hozhatjuk. Mindemellett fontos, hogy a szülő és a tanár együttműködjön még akkor is, ha konfliktusos esetben nem történik megoldás.

Ugyanis annak a módja, ahogyan felnőttként kezeljük a konfliktusos szituációkat nagyban hozzájárul, hogy a gyermekünk, tanítványunk miként fog hasonló helyzetekben helytállni. A példamutatás ebben is, mint minden más helyzetben kulcsfontosságú ahhoz, hogy stabil, kiegyensúlyozott felnőtteket neveljünk, akik egy konfliktusos helyzetet nem erőnlét fitogtatásának fognak tekinteni, hanem egyenrangú partnerek közötti esetleges nézeteltérésnek, amely egyben remek lehetőség is arra, hogy a meglévő szabályokat átbeszéljék, megvizsgálják, és esetleg átfogalmazzák annak érdekében, hogy a közösség minden tagja egyenértékűnek érezze magát.